Túl a Kőris-hegyen: egy túra, ami sokkal több, mint egy cél

Nagyon régóta bakancslistás nálam a Kőris – hegy megmászása,  valamikor talán három évvel ezelőtti őszi videóban láthattátok azt, hogy épp beszámoltam arról, hogy kitűzöm magamnak a Kőris-hegy meghódítását, és hát…. azóta is csak úgy volt, és szépen elmaradt. De most teljesült ez a régi vágyam, és gondoltam, megosztom veletek, milyen felfedezésre jutottam, mert teljesen mást kaptam, mint amit vártam. A bejegyzés végén pedig egy képes-zenés videót is láthattok a túráról.

Mindig úgy voltam vele, hogy nagyon-nagyon szerettem volna felmenni, mert nem emlékszem arra, hogy gyerekkoromban voltam-e  „túrázva” a hegyen. Elképzelhető, de ez nem rémlik, hogy akár iskolás osztálykirándulás keretein belül jártunk-e a Kőris – hegyen, lehet, hogy voltunk.

Motorral jártunk fent régen, és gyönyörű volt a kilátás, valahogy ez maradt meg bennem, és nagyon-nagyon szerettem volna már elmenni. Most fogtuk magunkat, és úgy döntöttünk, hogy felmegyünk a Kőris-hegyre. Többféle túraútvonal létezik, ezt érdemes megnézni előtte, mielőtt nekivágtok, mert hát…

Mi is alaposan tanulmányoztuk, hogy melyiket válasszuk, mert  nem vagyunk  mindennapos túrázók, és azt se szerettük volna, hogy nagyon megerőltessük magunkat, ezért úgy döntöttünk, hogy Bakonybélből megyünk fel.

Ez annyit jelentett, hogy Bakonybélben a falu végén van egy buszforduló, ott található egy ingyenes parkoló, és elméletileg onnan  6-7 kilométer a kilátó, és lehet menni aszfaltos úton is.

Ha a kék jelzésen mentek,  /mi a kék jelzésen mentünk /, akkor egy kicsit  izgalmasabb, vadergényesebb tájakon lehet keresztül menni, és szerintem ez nagyon-nagyon jó, tök jól így felfedezni a természetet, és valóban…

Összesen talán ha fél órát voltunk fent a kilátónál. Utána a visszaút  jóval gyorsabb volt, de 13 kilométerrel zártuk, kb 23 ezer lépéssel, és 1700 kalóriát égettem el a túra alatt, és körülbelül ez olyan 4-4,5 órás túra volt.

Azért volt néhány megerőltető szakasz, és úgy éreztem néha, hogy nehezebben megy, és itt szembesültem vele, hogy nem vagyok most túl jó kondiban ehhez. Arra is jó volt, hogy egy picit felnyitotta a szemem, hogy kicsit újra felrázzam magam.

Na, de amit szerettem volna megosztani, és ami a lényeg, annyira érdekes, hogy ahogy ott bandukoltunk, nagyon sokat gondolkodtam, járt az agyam akkor is.

Valahogy annyira átéreztem azt, hogy mennyire más itt minden, és elképzeltem azt, hogy mi van akkor, amikor a Himaláját másszák meg.? Milyen érzés a hegymászónak ott lenni, és a társával menni, mi van akkor, hogyha a társával történik valami, és akkor neki  le kell menni segítségért?

Mit érezhet akkor, meg mit érezhet akkor a társ, aki orvost hív, mondjuk, vagy bármilyen segítséget? Megállapítottam azt, hogy egy picit félek.

Nagyon érdekes volt ezzel szembesülni, volt bennem egy  kis majré, hogy basszus, de hát most, hogyha itt mondjuk valamelyikünkkel történik valami, akkor azért innen olyan egyszerűen nem lehet lejutni.

Képzeljétek el, hogy az egész úton két párral találkoztunk, ahogy mentünk felfelé, és volt egy ilyen reménysugár, hogy akkor talán majd a kilátóban se lesznek sokan, de sajnos ez, amint felértünk, szertefoszlott…

Nagyon-nagyon érdekes volt ezeket az érzéseket megtapasztalni magamban, mert amellett, hogy nagyon élveztem a túrát, és nagyon-nagyon jól éreztem magam, és  szinte szívtam magamba a természetet, volt bennem egy félsz.

Ezt azért is találtam furcsának, mert  gyerekkoromban én nagyon sokat jártam ilyen helyeken. Nem úgy értem, hogy magas helyeken, hanem erdős részeken, meg emlékszem rá, hogy mi nagyon sokat játszottunk a szabadban.

Nem az a félelem volt rajtam, mint amikor Erdélyben mentünk a hegyek között, és ott félni kellett attól, hogy esetleg medve van, de itt is volt bennem egy ilyen…

Mi van akkor, hogyha mondjuk előkerül valami hihúz, vagy aranysakál, vagy valami ilyesmi, tudjátok, a Duna- parton is vannak aranysakálok, egy sátorozás alkalmával megtapasztaltuk.

Szóval bármi tényleg megfordulhat arrafele. Mindig  figyeltem az avart, hogy onnan is mi kerül elő, de egyébként ott csak  kedves kis gyíkok voltak, akik futkoráztak előlünk. Szóval összességében nagyon-nagyon jól éreztem magam, és egy hatalmas tanulsággal zárult ez a túra emellett a felfedezésem mellett, ugyanis…

Nagyon-nagyon sokat mondogatták nekem, meg van is film erről,

most hirtelen nem tudom megmondani a címét.

De!

A békés harcos útja ,

Most tapasztaltam meg ezt igazán.  Sokszor mondom magamnak, hogy jaj, nem a cél számít hanem az út a lényeg , hogy ott jól érezd magad, Ildukám!

De nem biztos, hogy teljesen bele éltem magam ebbe, vagy bele éreztem volna magam és nagyon érdekes felismerés volt ez!

Tényleg az egész úton két párral találkoztunk felfele, de amikor felértünk, tele volt a kilátó, pont akkor érkezett egy hatalmas csapat, akik nagyon hangosak voltak, és így nem tudtam magammal lenni.

Nem tudtál magadban lenni a gondolatokkal, hogy úgy összegezd, hogy hú, azért ez nem semmi volt, hogy ide feljöttünk, és hogy olyan jó érzés ott megpihenni, megenni a szendvicset, inni egy jó nagy vizet, és annyira, de annyira illúzióromboló volt ez az egész, hogy olyan furcsa, hogy ezt mások máshogy élik meg.

Nyilván egy csapat nem lehet halk, mi csak ketten voltunk, de olyan rossz volt, mert tényleg  annyira vágytam arra, hogy ideérünk, és elképzeltem, hogy szépen fölmegyünk a kilátónak a tetejére, akkor ott nézelődünk, és hogy csak a természet van, és csinálok egy csomó felvételt is, meg, hogy úgy tudjátok, csak úgy nézünk ki a fejünkből ott a kilátó tetején.

Nem lehetett megcsinálni, mert egy perc nyugalom nem volt,

és amikor meghallottuk kicsit arrébb, hogy egy újabb csapat érkezik, akkor azt mondtuk, hogy jó, akkor most gyorsan felmegyünk a kilátóba – amit egyébként nagyon régen újítottak fel, és elég nagy kilengése van – de valahogy most ez nem érdekelt, csodálkoztam is rajta, ez is egy érdekes felfedezés, hogy nem riadtam meg attól, hogy mozog a fa állvány.

Felmentünk, voltak is a tetején, hangosan, nem lehetett odaférni, nem tudtam úgy kinézni, ahogy szerettem volna. Az még rátesz egy lapáttal, hogy nem teljesen volt tiszta az idő, szűrt napsütés volt, és nem lehetett úgy ellátni.

Tehát én nagyon szerettem volna, hogyha láthatom Pannonhalmát, vagy látszik, a Cseszneki vár, és akkor  be tudtam volna tájolni, hogy pontosan hol vagyunk, de nem lehetett látni.

Nagyon nem tetszett ez az érzés, amit itt tapasztaltam, hogy tényleg mennyire érdekes ez, mennyire másképp élik meg az emberek ezt, és például volt ott két srác, aki beszélgetett a kilátó tetején, hogy így a közösségi média, meg úgy, és akkor, hogy hú, akkor jelöljél be, és akkor ezt csináljuk, meg azt csináljuk, és nem értettem, hogy ezt miért fent kell megtárgyalni.

Teljesen letörten azt mondtam, hogy jó, akkor most menjünk, mert én ezt nem bírom, és ezt így hangosan ki is mondtam, hogy pont az vész el tulajdonképpen, amit így vártam. Szépen lebandukoltunk a kilátóról, és  annyira lelkiismertfurdalásom volt még amiatt is, hogy nem elég az, hogy én csalódtam,  bántott az is, hogy a másiknak is csalódást okoztam azzal, hogy azt mondogattam állandóan, hogy hú, a Kőris- hegyről milyen szép a kilátás, és satöbbi.

Bántott, hogy a másik se tudta azt átélni, amit én úgymond ígértem neki.

Szóval nagyon érdekes volt ez, és lefele menet beszélgettünk róla, szépen megnyugodtam, kezdtem  elengedni a dolgot, de azt gondoltam, hogy erről mindenképpen készítek egy bejegyzést, mert a videóban, amit csináltam, abban nem látszik.

Ott nem beszélek, úgyhogy arra jutottam, hogy most ebben a formában pedig blogbejegyzésben leírom a tapasztalataimat, szóval:

összességében nagyon-nagyon tetszett ez a kirándulás, nagyon jól éreztem magam.

Annyira érdekes az, hogy egy ilyen, mit tudom én, négy és fél órás túra során mennyi gondolata támad az embernek, és mennyi felfedezésre jut önmagával kapcsolatban is, hogy akkor mi lehet mondjuk egy El Camino-s kiruccanáson.

Tehát tényleg nagyon elgondolkodtató, és remélem, hogy egyszer el fogok jutni egy olyanra is, de fogalmam sincs, hogy ebben az életben fog-e megtörténni, lehet, hogy majd csak egy másikban.

Ha tehetitek, akkor próbáljátok ki ezt a túrát, és nézzetek föl a Kőris – hegyre,

természetesen lehet hosszabb útvonalat is választani, ez most egy ilyen köztes útvonal volt, de nekünk pontosan elég volt, mert így is totál kitikkadtunk. A végére már azért alig vonszoltuk magunkat, de azt mondom, hogy megérte, és nem a kilátás miatt érte meg, hanem valóban az út miatt, amit együtt töltöttünk, együtt bandukoltunk felfele, és együtt fedeztünk fel dolgokat, nevettünk, beszélgettünk, és nagyon-nagyon jól éreztük magunkat.

Szóval ez a legnagyobb tanulsága ennek a kis kirándulásnak, hogy tényleg úgy van, ahogy mondják, hogy

az út a lényeg, nem a végcél.

 

A kirándulásról szóló videót itt találjátok:

 

 

Ha tetszett, dobj egy lájkot, oszd meg a videót, iratkozz fel a csatornámra, és nyomd meg a kis csengőt, hogy mindig kapj értesítést az új videóimról! Tarts velem, ha kíváncsi vagy rá, milyen az élet vidéken, hogyan csinosítjuk az otthonunkat és érdekelnek az életmóddal, önfejlesztéssel kapcsolatos személyesebb témák!

 

 

A bejegyzés saját fotókat tartalmaz.

A videó szerzői jogi védelem alatt áll. A videó bármely részletének felhasználásához előzetes írásos hozzájárulás szükséges. Minden jog fenntartva!